Korábbi évekre vetítve sajnos nincs kimutatás és gyűjthető adat, de a 2015 májusában érvényes adóengedéllyel rendelkező amatőrök számáról tudott tájékoztatást adni a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH). Éjszakai gondolatok következnek.

Évről évre egyre kevesebben tesznek rádióamatőr vizsgát. Míg tíz évvel ezelőtt száznál is többen ültek be a padba, addig az elmúlt évek során ez a szám fokozatosan a felére esett vissza,

Nem fogy a magyar rádióamatőrök száma, de a növekvő tendencia is megállt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint egy 2008. évi hívójelkönyv, amivel az NMHH adatszolgáltatását összevetve szinte ugyanannyi amatőr engedély található. Míg a korábbi adatbázis hét éve májusban 3328 engedélyt tartott nyilván, addig 2015-ben a hatóságok 3389 engedély (3032 egyéni és 357 kollektív) nyilvántartásáról tájékoztattak.

Ez statisztikailag 1,8 százalékos emelkedés, de a gyakorlatban – ugyanezen statisztikai módszer szórását figyelembe véve – megállt növekedési stádiumról beszélhetünk, nem fejlődésről. Megjegyzem, a néhány ezres nagyságrendben jelentős változást elérni egyetlen hétvége alatt is lehet, hiszen az arányaiban is többet jelentő egységnyi elmozdulás az alacsonyabb számú mintának nagyobb kilengését okozza. Az 1,8 százalékos növekedés pont a duplájára emelkedhet egy sikeres, vizsgával záródó tábor alkalmával. Na elég a matekból, a számok úgysem tükrözik az aktív amatőrök arányát.

Összehasonlításként az Egyesült Államokban ugyanezen időszak alatt 655 ezerről mintegy 730 ezerre nőtt a licenszek száma, 12 százalékos, egyre meredekebb növekedést mutatva hét év alatt.

A növekvő életszínvonal és lehetőségek ellenére mutatkozó elkeserítő tendencia több összetevőre vezethető vissza, melynek kétségtelenül részese az MHSZ szervezett rendszerének megszűnése valamint a most csapongó képzési rendszer. Sajnos a teljesen autonóm klubok legtöbbször introvertált társadalmi élete sem lendít sokat a fiatalok elcsábításán.

A magyar rádióamatőr sajtó már lassan két évtizede a fényorgonáiba és hangdobozaiba meg patkányriasztóiba döglött, a társadalmi propaganda gyakorlatilag nulla. Pozitív kivételként meg kell említeni a SOTA-t és a Gyalográdió mozgalmat: az önszerveződés egy erős, összetartó és komoly szakmai csapatot kovácsolt, mely mára szervezett, csábító és dinamikus értelmet ad elérhető technikát felvonultatva.

A jelenlegi oktatásról csak annyit, hogy a technológiai ismeretek nagyjából a nyolcvanas évek második felében ragadtak (null- és ablakkomparátorok a rádiótechnikában, Tayloe-detektor, mi?), míg a jogi követelményrendszer az ötvenes évek változásait sem követi: onnan származik ugyanis az a jogszabály, ami nem mást mond ki, mint hogy milyen antennát, milyen árbocon vagy tornyon milyen feltételekkel állíthat az ember fia.

Ezt komolyan nem értem: kompetenciaként tanítják de nem ők maguk nem fogják fel a rádióamatőr aspektusú kérdéseket? Magyarul nem tudják értelmezni és konkretizálni, hogy milyen kérdéskörben kell egy rádióamatőrnek jogi ismerettel rendelkezni? Kinyomtatni én is ki tudok összeollózott mondatokat, más kezébe nyomni: fizess, és ettől leszel amatőr. Na ez a mester és ez a tudás ennyit ér.

No de visszakanyarodva az antennakérdéshez. Tényleg nem merült fel a kérdés senkiben, aki háztetőre, vagy csak a kertben is felállított egy oszlopot, hogy ezt vajon szabad  Ezen jelentéktelen apróságot azóta sem sikerült senkinek a tananyagba bevenni, kezdeményezni, de még csak véleményezni sem.

Mindez fél évszázados elő nem mozdításáért csak gratulálni tudok annak az generációs katasztrófával küzdő érdekképviseletnek is, aki az építési illetékre úgy nézett, mint Noé a harmadik elefántra és már csak akkor zizzent rá a témára – persze az inkompetenciája miatt kurvára mellélőve és nyílt kapukat döngetve, nem ám törvénykezési javaslattal élve vagy markáns akaratát átütve, inkább csak tájékoztatást alázatosan hallgatva – amikor egy jogszabályi módosítás értelmében enyhítettek az amatőrök terhein és felszínre került a kérdés: jé, van ilyen szabályzás?! 

No de mit várunk egy társadalmilag megújulni képtelen szervezettől, akinek már évekkel korábban a sportegyesületi lét jogállásának könnyebbségébe kellett menekülni? Szumma szummárum, aki egy antennát sem tud komolyabb jogi anomália nélkül felállítani, ne képviselje az érdekeimet, cserébe nem várom el, hogy egy társadalmi problémát – az utánpótlás nevelést – megoldjon, vagy akár csak a koncepcióját is kidolgozza.

Ha pedig csöpög a csap vagy ki kell festeni a szobát, ráérő szakembert hívok – talán épp közülük jön valaki?

Hadd zárjam soraimat kedvenc költőm, filozófusom és szociológusom versikéjével, üzenetül mindenkinek, aki mélyen magába szállva csak kicsit is úgy érzi, hogy ha passzivitásával is, de felelőssé tehető az utánpótlás silányságáért. Bízom abban, hogy valaha indul egy támogatásra érdemes nevelési mozgalom, amiben érdemes szerepet vállalni:

„Soha példának senkit se vettem,
magam házában óv a magány.
De minden mestert kinevettem
Ki nem nevetett önmagán”