Új évad, új harc a zaj és a helyhiány ellen

2021. október 09. szombat

Nyilván nincs egzakt válasz arra, hogy melyik a legjobb antenna, sőt, maga a kérdés is butaság – a legjobb antenna az, amelyik a legtöbb problémánkra megoldást kínál.

Jelenlegi QTH-m maga a kompromisszumok iskolapéldáját sorakoztatja fel: kevés hely van, sok a zaj és alacsony telepítési magasságban gondolkodhatok csak. Költözés után a legegyszerűbb lehetőség egy földre telepített vertikál felállítása volt, melyet egy G5RV követett. Esetemben mindkét megoldás nagyjából annyit ér, mint bármilyen talpánál illesztett vezeték, szóval valamivel konkrétabb és próbát- valamint időtállóbb megoldás után kutatok.

Korábbi tapasztalataimból zajos környezetben a hurokantennák vizsgáztak a legjobban, így az idei ősszel is efelé tekintgettem. A hely szűke miatt a hajtogatott antennák tűntek nyerőnek, a kettő metszetében pedig mi más lenne, mint a T2FD.

 

Csak hullnak a csontvázak a szekrényéből

Az antennáról a magyar irodalomban is lehetett olvasni, legutóbb egy azóta méltatlanul gallyra vágott lap valamelyik számában jelent meg cikk T2FD, az elfeledett antenna címen. Sajnos ez is azon régen annyira szeretett és méltán megjegyzett cikkek közé tartozik, amiről – nyilván az állítólagos szerző akarata és korabeli elképzelései ellenére – a globális információs háló révén kiderült, hogy nem több puszta plágiumnál. Az eredeti publikációt ugyanis Guy Attkins jegyzi a 73! magazin 1984-es számában.

Az elfeledett jelzővel egyébként azért illette az antennát, mert először 1949-ben írt róla a QST, melyre szintén Guy mutat rá. Bizony az internet térnyerése számos több évtizedes esetről lerántja a leplet, de ne kanyarodjunk el a témától.

 

Az antennáról

A T2FD valójában nem az apró pici óceániai országból, Tuvaluból származó konstruktőr hívójele, hanem az antenna jellegére utal: T2FD, vagy TTFD a Tilted Terminated Folded Dipole (döntött, hajtogatott dipól) betűszava. A W3HH-nak is nevezett antenna a negyvenes években terjedt el az amerikai haditengerészet berkein belül.

t2fd

Itt tegyünk egy kis kitérőt. A háború elején a kaliforniai Long Beachről induló antenna valójában igenis a konstruktőréről, W3HH-ról kapta az eredeti nevét, Gil L. Countryman kapitány ugyanis szintén rádióamatőr volt, és a világháború után ő vezette át az amatőr gyakorlatba is az alacsony telepítési magasságba ajánlott riget. A kémek dolgoztak, és a korai tesztekkel párhuzamosan a japánok is nekiálltak a konstrukció tesztjeinek, és náluk is elsöprő sikert aratott.

A katonák ismérve az amatőrökkel szemben az, hogy míg az utóbbiak a minimálisan szükséges feltételek elérésére törekednek, a hadászat ezt nem ismeri, komoly biztosítékokra van szükség, inkább többszörösen túlméreteznek mindent. Ez nyomja rá a bélyegét a T2FD-re is, melynek legfőbb elektromos tulajdonságai közé tartozik, hogy a belenyomott energia mintegy harmada hővé alakul a tetőponti ellenállásán.

Kedvező tulajdonságai miatt – a kis, hullámhossz harmadának megfelelő méret, a rendkívül széles tartományban mutatott kedvező állóhullámarány, és a viszonylag homogénnek mutatott besugárzott tér – könnyen és gyorsan elterjedt, az 50-es években pedig a teljesítménnyel kevésbé bővelkedő amatőrök oszlopain is megjelent. Ekkor született a felismerés, miszerint a dipólt megközelítő nyereség érhető el vele.

A már említett elfeledett jelző nem a véletlennek köszönhetően akasztható rá, ugyanis az eredeti konstrukció valóban kiment a divatból, amikor megjelentek és széles körben elterjedtek az alacsony impedanciát kívánó rádiók. Új lendületet a nyolcvanas években vett az antenna a már említett folyamatos és kedvező SWR miatt, amikor új, nem az alap sávokkal harmonizáló sávok jelentek meg a rádiók gombjai körül.

Mivel borzasztó nagy sávszélessége csak minimális hatásfokcsökkenéssel jár, az antenna méltán az amatőr és műsorszóró SWL-ek egyik kedvence, sőt, talán az egyik legoptimálisabb választás kertes, zajos környezetben. Sokszor csak megfigyelőantennaként lehet vele találkozni, és ez a béklyó nem légből kapott, ugyanis az alkalmazott ellenállás a betáplált teljesítmény felét-harmadát kellene, hogy kibírja.

Elképzelésem szerint a brutális teljesítményigény (ejj de csúnya és pontatlan kifejezés) miatt pont megfelel a digitális módokra, ezért a következő időszakban egy T2FD-t fogok felhúzni a G5RV – vagy inkább doubletem – helyére.

A konstrukció elképzelése még gyerekcipőben jár, tény, hogy sokat lehet meríteni a Diamond csomagolásában készen is kapható, ám irreális áron kínált 25 méter hosszú WD-330D és a félméretű WD-330S néven futó konstrukciótól. Ezek kereskedőnként különböző áron, 60 ezer forinttól szerezhetőek be.

Nincs más hátra, építeni kell egyet. Napjaink készen kapott világában picit talán ez is autentikusnak számít. A konstrukció elképzeléseivel innen folytatom.