Tanuljuk meg értelmezni a Smith-diagramot!

2026. november 12. csütörtök
Mozaik | Szerk: HA8LHT

A vektoros antennaanalizátorok egyik legérdekesebb, ugyanakkor a kezdő rádióamatőrök számára talán legijesztőbb rajza a Smith-diagram. Első pillantásra bonyolult körök és ívek sokaságának tűnik, pedig segítségével olyan tulajdonságait is megismerhetjük antennánknak, amelyekkel az SWR-mérés önmagában köszönőviszonyban sincs.

A következőkben esszenciális alapokat magyaráznék el az antennákról és méréseikről közérthetően, emészthetően, rávilágítva összefüggéseikre, későbbi felimserésekhez is adaptálhatóan.

A Philip H. Smith amerikai mérnök által 1939-ben publikált diagram eredetileg a nagyfrekvenciás áramkörök számításait könnyítette meg, hogy a mérnökök hosszadalmas matematikai műveletek nélkül oldhassanak meg illesztési problémákat. Az eredeti cél az volt, hogy papíron, vonalzó és körző segítségével meghatározható legyen egy tápvonal tetszőleges pontjában mérhető impedancia, az impedancia változása a tápvonal hosszának függvényében, az állóhullámarány és a reflexiós tényező, valamint a megfelelő impedanciaillesztéshez szükséges tápvonalszakaszok hossza.

A Smith-diagram eredetileg nem mérési eredmények megjelenítésére szolgáló ábra, hanem grafikus számolóeszköz volt. A mai antennaanalizátorok ennek koordinátarendszerében jelenítik meg a mért impedanciaértékeket, miközben az eredeti tervezési és számítási lehetőségek is megmaradtak.

Tegyük fel, hogy elkészítettünk egy antennát, csatlakoztattuk a műszerünkhöz, és az 2:1-es állóhullámarányt mutat. Tudjuk, hogy az illesztés nem tökéletes, de azt nem, hogy miért. Túl hosszú az antenna? Túl rövid? Esetleg a talpponti ellenállása tér el a kívánt 50 ohmtól? Az SWR ezekre a kérdésekre bizony nem ad választ. A Smith-diagram viszont megmutatja, milyen természetű az eltérés, és segítsget jelent a kijavításához is.

Azért, hogy mindezt megértsük, először két fogalommal kell megismerkednünk, az ellenállással és a reaktanciával, az antenna impedanciájának két összetevőjével.

Az R ellenállás az impedancia valós része, amely a kisugárzott teljesítményhez és a veszteségekhez egyaránt kapcsolódik. Az X reaktancia az impedancia képzetes része, amely az antenna kapacitív vagy induktív viselkedését jellemzi.

A műszeren például a következő értéket láthatjuk: Z = 50 + j30 Ω. Ez azt jelenti, hogy az antenna ellenállása 50 ohm, emellett azonban 30 ohm induktív reaktanciával is rendelkezik. A j betű a reaktív összetevő jelölésére szolgál, az előtte álló előjel pedig megmutatja annak jellegét. Ha az érték negatív, kapacitív, ha pozitív, induktív viselkedésről beszélünk. És most jön egy fontos alapvetés amit jól jegyezzünk meg.

Kicsit jobban kibontva és a pontosságra törekedve tételmondatként úgy fejteném ki, hogy ha az antenna elektromos hossza nem felel meg az adott frekvenciához tartozó rezonáns hossznak, akkor a tápponti impedanciájának az ohmos ellenállás mellett reaktív összetevője is van. Ha az antenna túl rövid, úgy viselkedik, mintha egy kondenzátor is lenne benne – ezt nevezzük kapacitív reaktanciának. Ha túl hosszú, úgy viselkedik, mintha egy tekercs lenne benne – ekkor induktív reaktanciáról beszélünk.

Rezonancia esetén a reaktív összetevő nulla, az antenna impedanciája tisztán ohmos jellegű.

A Smith-diagram első blikkre öt fontos részre osztható. Nem jobbról vagy balról olvassuk, mint az iskolában emgszoktuk a diagramok esetében, hanem az origó a lényeg. A kör középpontja ugyanis az ideális illesztés helye. Egy 50 ohmos rendszerben itt az ellenállás pontosan 50 ohm, a reaktancia nulla, az SWR pedig 1:1. Az alábbi ábrán halvány szürke kör jelöli.

A középponton keresztül húzódó vízszintes vonalon kizárólag tisztán ellenállásos impedanciák helyezkednek el. Ezen a vonalon balra haladva egyre kisebb, jobbra haladva egyre nagyobb ellenállásértékeket találunk.

A középpont pontosan 50 ohm, tökéletes illesztés. Bal szélsőérték 0 ohm, rövidzár, jobb szélső pont pedig a végtelen impedancia, szakadás.

A vonal feletti felső félkör az induktív reaktancia területe, tehát az antenna hosszabb a kelleténél, az alsó félkör a kapacitív reaktancia területe, tehát az antenna rövidebb a kelleténél.

Az antenna illesztése szempontjából tehát arra törekszünk, hogy a mérési pontot a diagram középpontjához közelítsük.

 

Jöjjenek azok az ívek!

Még maradunk a baromi látványos diagramnál, később átlovaglunk egy VNA szintjére.

Szóval a Smith-diagramon kétféle vonalhálózatot találunk. A teljes körök az azonos ellenállású, a másik, felfele ívelő, a diagramon kívül körben záródó, jobb oldalt pedig belül is körbe csapó ívek az azonos reaktanciájú impedanciákat köti össze.

Az ellenálláskörök mindegyike a diagram jobb szélső pontjában érintkezik. Közülük különösen fontos az a kör, amely a diagram középpontján is áthalad: ennek minden pontján 50 ohm az ellenállás, csupán a reaktancia változik.

A másik vonalhálózat ívei az azonos reaktanciájú pontokat jelölik. A két vonal metszéspontjából meghatározható az antenna impedanciája.

A hagyományos Smith-diagramokon az értékeket gyakran nem ohmban, hanem normalizált formában adják meg. Egy 50 ohmos rendszerben az 1-es érték 50 ohmot, a 0,5-ös 25 ohmot, a 2-es pedig 100 ohmot jelent. A modern műszerek ezt az átszámítást általában elvégzik helyettünk, így elegendő a mérési pontot kijelölni egy markerrel, és leolvasni a hozzá tartozó impedanciát.

Smith diagram
 

A középponttól való távolság

A Smith-diagram egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy a középponttól való távolság összefügg az állóhullámaránnyal: minél távolabb kerül a mérési pont a középponttól, annál nagyobb az SWR.

Ha a középpont köré egy kört rajzolunk, annak valamennyi pontja azonos állóhullámarányt képvisel – mint például a szürke kör teljes körvonala -, miközben az impedanciák jelentősen különbözhetnek egymástól.

Egy 25 ohmos és egy 100 ohmos, tisztán ellenállásos antenna például egyaránt 2:1-es SWR-t eredményez egy 50 ohmos rendszerben. A Smith-diagramon azonban az egyik a középponttól balra, a másik jobbra helyezkedik el.

Ugye így már érthető, hogy miért nem elegendő önmagában az SWR ismerete az antenna helyes illesztéséhez?

 

Túl hosszú vagy túl rövid az antenna?

Egy egyszerű félhullámú dipól vagy negyedhullámú vertikális antenna hangolásakor, az alaprezonancia közelében a Smith-diagram segítségével általában könnyen megállapíthatjuk, milyen irányban érdemes módosítanunk az antenna hosszát.

Ha az antenna a kívánt frekvencián kapacitív, vagyis a mérési pont az alsó félkörben helyezkedik el, akkor elektromosan jellemzően túl rövid. Ilyenkor hosszabbítanunk kell rajta. Ha a mérési pont a felső félkörben található, az antenna induktív, vagyis elektromosan jellemzően túl hosszú. Ebben az esetben rövidítéssel közelíthetünk a rezonanciához. Ez az összefüggés az egyszerű antennák alaprezonanciájának környezetében használható. Többsávos, illesztőtaggal rendelkező vagy összetettebb antennáknál nem alkalmazható általános szabályként, de mindezt gondolom nem kell magyarázni.

 

A rezonancia nem jelent tökéletes illesztést

Fontos különbséget tenni a rezonancia és az illesztés között.

Az antenna akkor rezonáns, amikor a reaktanciája nulla. A Smith-diagramon ez azt jelenti, hogy a mérési pont a vízszintes tengelyen helyezkedik el. Ettől azonban még nem feltétlenül kerül a diagram középpontjába. Tökéletesen illesztett viszont csak akkor lesz, ha ellenállása is megegyezik a rendszer névleges impedanciájával, esetünkben 50 ohmmal.

Egy 73 ohmos talpponti impedanciájú, rezonáns dipól például egy 50 ohmos rendszerben megközelítőleg 1,46:1-es SWR-t eredményez. Hiába változtatjuk tovább az antenna hosszát, nem biztos, hogy javítani tudunk az illesztésén.

Ilyenkor már nem a reaktanciát kell megszüntetnünk, hanem az ellenállásértéket kell megfelelően átalakítanunk, például az antenna geometriájának módosításával vagy illesztőtagok alkalmazásával.

A Smith-diagram egyik legnagyobb előnye éppen az, hogy ezt a két problémát egyértelműen megkülönbözteti. Nézzük meg egy konkrét példával.

A fenti ábrán egy 410 és 450 MHz közötti antennamérés eredményét láthatjuk. Egyszerűbben fogalmazva: a görbe minden egyes pontja egy-egy frekvencián mért impedanciaértéket jelöl, ezeket a pontokat köti össze a műszer.. A görbén elhelyezett sárga jelölő, azaz a marker segítségével egy adott frekvenciához tartozó értékeket olvashatunk le, esetünkben 420 MHz-en.

A jelölő a diagram középpontjától kissé balra, a vízszintes tengely felett helyezkedik el. Már ebből is két fontos következtetést vonhatunk le: az antenna ellenállása kisebb 50 ohmnál, és csekély induktív reaktanciával rendelkezik. A pontos értékeket a jobb felső sarokban olvashatjuk le,

     Rs: 39,9 Ω az antenna ellenállása,

     Xs: 1,7 Ω az antenna induktív reaktanciája,

     Z: 39,9 Ω az impedancia abszolút értéke,

     SWR: 1,3:1 pedig az állóhullámarány.

Az antenna komplex impedanciája tehát 39,9 + j1,7 ohm. Mivel a reaktancia értéke igen kicsi, az antenna ezen a frekvencián közel rezonáns. Az ideálistól eltérő SWR-t elsősorban nem a reaktancia, hanem az 50 ohmnál kisebb ellenállás okozza.

Az ábrán két világoskék kör is látható, amelyek középpontja egybeesik a Smith-diagram középpontjával. Ezek – mint már szó volt róla – az azonos állóhullámarányú pontokat kötik össze, célszerűen a kisebbik kör a 2:1-es, a nagyobbik a 3:1-es SWR határát jelöli. A mérési görbe kisebbik körön belül elhelyezkedő szakaszain tehát az SWR 2:1 alatt marad.

A zöld görbe több helyen is keresztezi a vízszintes tengelyt. Ezek azok a frekvenciák, ahol a mért impedanciának nincs reaktív összetevője. A legjobb illesztést azonban azon a frekvencián találjuk, ahol a görbe a legközelebb halad el a diagram középpontjához.

Egy induktív, 50 + j30 ohm impedanciájú antennánál például olyan kondenzátort kell sorosan beiktatnunk, amelynek reaktanciája az adott frekvencián −30 ohm. A két reaktancia kioltja egymást, így 50 ohmos, tisztán ellenállásos impedanciát kapunk.

Ugyanezt kapacitív antenna esetében egy megfelelő értékű tekerccsel érhetjük el. Lényegében ezt a feladatot is ellátják az antennahangolók. És itt el lehetne kalandozni a tekercsek és kondenzátorok világába, de hamarosan megjelenik egy cikk magukról az antennaillesztőkről, ezért inkább arra hagynám e nemes feladatot (ha megjelenik ide belinkelem).

 

Vigyázzunk a koaxiális kábellel!

Végére egy jótanács. Ha az antennát nem közvetlenül a talppontjánál, hanem egy hosszabb koaxiális kábel végén mérjük, a műszer nem feltétlenül az antenna tényleges talpponti impedanciáját mutatja. Az illesztetlen tápvonal hosszától és a frekvenciától függően átalakítja a rajta keresztül látott impedanciát. A Smith-diagramon ez ideális, veszteségmentes kábel esetében a mérési pont középpont körüli elfordulásaként jelenik meg.

Előfordulhat tehát, hogy a talppontjánál induktív antenna a koaxiális kábel másik végén kapacitívnak látszik. Ha valóban az antenna tulajdonságaira vagyunk kíváncsiak, a mérést lehetőleg közvetlenül a talppontnál végezzük, vagy a műszert a mérőkábel végén kalibráljuk. De a VNA használata most nem ide kívánkozik.

 

  1. HG9IEG szerint:

    Sokáig idegenkedtem Smith-től. ( Nem volt, aki elmagyarázza… )
    Nekem akkor állt össze a kép, amikor leesett a hagyományos Descartes rendszerben ábrázolt impedancia és Smith közötti összefüggés.
    Descartes-ban az „X” tengely a valós rész, az „Y” a képzetes.
    A valós rész csak pozitív lehet, tehát a bal oldalt el lehet felejtenem.
    Viszont a maradék 0, 50 és végtelen ohm is lehet.
    Két ábrázolási trükk közül az egyik, hogy az 50 vagy éppen akárhány ohmot átszámolom, hogy 1 legyen.
    Ahogy a cikkedben is írod.
    A másik trükk, hogy Descartes papírra „Z” irányban ráteszek egy gömböt és abból, annak közepéből nézem Descartest.
    Az egész félsík így rávetül egy gömbre.
    Végül ezt a gömbre vetületet kisimítom.
    Ami Smith-en belül körívek, azok tulajdonképpen Descartes „kockás füzet” csíkjai.
    Ez a vetítés látványosan mutatja, hogy az 1 ugyanolyan messze van 0-tól ( rövidzártól ), mint végtelentől ( szakadástól ).