A packetrádió háttérbe szorításával a rádióamatőr tökéletesen elvesztette az adatküldés készségét. A technológia megvan, a képesség is, de az eszköz és a szoftver már nincs, és senki sem tudja, minek kell történnie, ha adatcseréről van szó.

Katasztrófahelyzeti rádiózásra készülni esztelendég, a világon már minden megtörtént, ami megtörténhetett, és nem, soha nem kellett. Viszont egy olyan kort élünk, aminek a fejlettségi szintjére még nem volt példa. Nincsenek tapasztalataink, mintáink megannyi eshetőségre, miközben teljesen reális az esély, hogy egyik reggel arra ébredünk, hogy leállt az internet.

Egy ilyen helyzetben nyilván nem rádiózni kezdenek az emberek, hanem megpróbálnak egyén vagy család szintjén túlélni. Elég hamar igény mutatkozik az információcserére, amelynek azonban nem lesz meg a megszokott infrastruktúrája. Nem lehet majd üzenetet küldeni, híreket olvasni, utánanézni annak, mi történik a szomszéd településen, vagy segítséget kérni attól, aki néhány tíz kilométerrel távolabb él. A mobiltelefon, amely ma az információszerzés és kapcsolattartás természetes eszköze, egyik pillanatról a másikra elveszítheti legfontosabb funkcióit.

És itt válhatna igazán fontossá a ham kultúra. Nem azért, mert majd ő menti meg a világot, hanem mert olyan kommunikációs lehetőséggel rendelkezik, amelynek működéséhez nincs szükség országos szolgáltatói hálózatra. Csakhogy a rádióamatőrök jelentős része ma már legfeljebb beszélni tud a rádión. Adatot továbbítani, üzenetet tárolni, célzottan eljuttatni valakihez, egy állomáson keresztül továbbküldeni, vagy akár csak egy egyszerű szöveges információs rendszert fenntartani – ezek a képességek jórészt kikoptak a mindennapi gyakorlatból.

Pedig az adatkommunikáció nem feltétlenül jelent nagy sebességet. Egy néhány száz bájtos üzenetben elfér egy település helyzetjelentése, egy szükséges gyógyszer megnevezése, egy találkozási pont, egy koordináta vagy egy rövid névsor. Egyetlen jól szervezett rádiós adatkapcsolat óránként több száz olyan információt továbbíthat, amelyet beszédben nehézkes lenne pontosan átadni, visszaellenőrizni és rendszerezni.

Az állomásonként is több megyét lefedő packetrádió éppen ezt tudta már évtizedekkel ezelőtt. Csomagokra bontott adatokat továbbított, kezelte a hibákat, lehetőséget biztosított az állomások közötti kapcsolatokra, átjátszásra és üzenettárolásra akár az egyén, akár mindenkinek szóló bulletinokkal. Nem volt gyors, nem volt különösebben kényelmes, de működött. Ráadásul nem igényelt olyan infrastruktúrát, amelynek kiesésére most fel kellene készülnünk.

A fejlődés azonban furcsa irányt vett. Miközben a számítógépek, a rádiók és a digitális jelfeldolgozás képességei elképesztő mértékben fejlődtek, a rádióamatőr adatkommunikáció egyre inkább néhány speciális alkalmazási területre szorult vissza. Az FT8 például technológiailag figyelemre méltó, de nem arra készült, hogy tetszőleges információkat cseréljünk egymással. Az APRS megőrzött valamit a csomagkapcsolt rádiózásból, de sok helyen már az internetes átjárókra támaszkodik. Közben az önálló, két állomás közötti általános célú adatkommunikáció nem vált a rádióamatőr tevékenység természetes részévé, a Meshtastic pedig – mint korábban kifejtettem – mind eszköz, mind humán szinten teljesen alkalmatlan ilyen célra.

Már csak azért is, mert ahol véletlenül működik valami Meshtastic kapcsolati rendszer, nagyon lokális. A fő probléma ugyanis a hivatalos információk és a társadalom által keltett zaj közti távolság – szakadék – megnövekedése lesz. Amikor első kézből nem lehet informálódni, ha mégis, számtalan dominánsabb dezinformáció közé lesz keverve az egyébként is torzuló hasznos anyag. A kritikus információnak széles körben elérhetőnek kell lennie, nem pedig jönnie kell valahonnan.

De eleve mi létjogosultsága van a Meshtasticnak, ha az nem több, mint az évtizedekkel korábban már elkészült és kiforrott packet, csak épp megbízhatatlan kínai eszközökkel és századannyi hatótávolsággal, ráadásul töredék sebesség mellett nevetségesen könnyen támadhatóan?

A legnagyobb probléma azonban nem is technológiai, hanem szemléletbeli. Amatőr szinten természetes, hogy nem meről fel a kérdés, hogy mit kezdünk az adatokkal, miután megérkeztek. Ki gyűjti össze őket? Hol tároljuk? Hogyan keresünk bennük? Honnan tudjuk, hogy egy üzenet valóban eljutott a címzetthez? Hogy azt valóban az küldte és akkor, aki és amikor állítja? Hogy az nem dezinformáció? És egyáltalán, ha szolgáltatáspótlásról beszélünk hogyan továbbítjuk, ha a címzettnek nincs rádiós elérhetősége?

Ezekre a kérdésekre a packetrádiózás korában már léteztek működő válaszok. Voltak postaládák, csomópontok, átjárók és kialakult üzenettovábbítási szokások. A rendszer persze korántsem volt tökéletes, de használat közben fejlődött, és ami ennél fontosabb: voltak emberek, akik értették és működtetni tudták, az internet nélkül olyan készségekre tettek szert, melyről ma a démeres cébések csak álmodnak.

Ma viszont hiába van egy rádióamatőr asztalán korszerű SDR, mellette nagy teljesítményű számítógép, a fiókban pedig néhány mikrovezérlő és digitális modem. Ha arra kérnénk, hogy juttasson el egy rövid szöveges üzenetet egy másik városban élő rádióamatőrhöz internet nélkül, gyakorlatilag nem lenne kézenfekvő megoldása. Egyszerűen nincs kultúrája.

És ha egyszer valóban szükség lesz rá, már késő lesz protokollokat tanulmányozni, szoftvereket telepíteni (honnan is?), hálózatot építeni és megtanulni, hogyan működik egy üzenettovábbító rendszer, vagy áhítozni egy meteorológiai műhold képe után.

Ezért lenne érdemes a packetrádiót nem nosztalgikus technológiaként, hanem újra felfedezésre váró képességként kezelni, legalább azon a szinten, ahol veszélyhelzeti kommunikációs szükséget halóznak. Nem feltétlenül a régi terminálprogramokat és 1200 baudos modemeket kell visszahozni, a mai eszközökkel ennél sokkal többre lennénk képesek. De az alapelv változatlan: két rádióállomásnak képesnek kell lennie értelmes, tetszőleges adatot cserélni, szükség esetén további állomások közreműködésével, minden külső szolgáltatás igénybevétele nélkül. Ehhez pedig nem kell megvárni egy technológiai apokalipszist, akkor már késő.

Mert a rádióamatőr tevékenység igazi értéke szükség esetén nem pusztán abban áll, hogy rendelkezünk a kommunikációhoz szükséges eszközökkel, hanem abban, hogy akkor is tudjuk használni őket, amikor minden más elhallgat. Jelenleg viszont internet nélkül nemhogy az internetes cébézés nem működik vagy egy mesh beállítást nem lehet kiguglizni, de egy teljesen analóg FT8 QSO sem jön össze…

A jelenlegi képességek szerint rövid időn belül eszébe jutna valakinek, hogy a megszokott frekvenciák egyikén keressen másokat, akik nagy valószínűséggel éppoly tanácstalanok mint ő. Aztán majd lesz ami lesz. Hát, ez az aktuális kommunikációs forgatókönyv.

Bizony nem csak a módszer hiányzik, hanem az is háttérbe szorul, hogy a hálózatnak akkor van értelme, ha nem egymást tájékoztatják a rádióamatőrök, hanem kommunikációs szolgáltatást nyújtanak azoknak, akiknek döntéseket kell hozniuk, illetve információra van szükségük döntések előkészítéséhez. Ez azonban egy olyan intézményi rendszer, mely nem civilek kezében van.