Rácsos torony váltja a 11 méteres teleszkópos árbócot; a tavaszi projektet csak az időjárás hátráltatja. A cikket a munkálatok előrehaladtával frissítem majd.

A Buda-Duga vagy Buga-Duga elnevezés megosztja az amatőr társadalmat, de ha utánanézünk a teljes berendezésnek, akkor kiderül, mi az igazság.

A H-6 és H-12 kódjelű, 6 és 12 csatornás katonai berendezések magyar gyártmányúak, fantázianevük Pest és Buda. Egyik konstellációban ezeket építették össze a csehszlovák RDM-6 és RDM-12 rádiókkal, mely a Duga (oroszul ív, csehről fordítva viszont szivárvány, HI) fantázianevet hordozza. Ez a párosítás adta az R-1406 és az R-1412 típusú reléállomásokat, mely egység része az említett antennatorony.

A tornyot tehát pontosabb RDM-12 toronynak hívni – így is találsz rá nemzetközi irodalomban -, mint Buda-Dugának függetlenül attól, hogy valóban ennek az összeállításnak az egyik tartozékaként – ám ilyen nevet nem említő módon – található róla egy magyar dokumentum.

Az általam szerzett antennatorony az utolsó pillanatokban lett megmentve, szerencsére csak kisebb hibákkal. Mivel felkészülni nem tudtam a vásárlással kapcsolatban, legalább most, az utókornak lenne néhány tanácsom.

Először is, az a torony, amit szétszerelve adnak és nem megy össze felejtős, egy elhajlott, megütött szerkezetet soha többet nem állítasz helyre, nem létezik az a nyomaték. Ha csak két, egymásba illő taggal is megelégszel, még mindig lehet matekozni az épen vagy épebben maradt elemekkel. Nekem szerencsém volt, az eltérés csak a legfelsőbb tagnál okozott némi problémát.

Vásárláskor mindig nézd meg, hogy a bakelit illetve réz perselyek a helyükön vannak-e. Nem könnyű őket elveszteni, nehezen jönnek le, a réz darabok illetve a felsőbb bakelitek nem hiányozhatnak, középtájt 1-2 még talán belefér.

Meg kell nézni a két nagyobb tag alját, hogy valaha szakadt-e le a torony. A legnagyobb elem alján lévő lánckerék kaphat egy nagy ütést a középső tagtól, ami deformálja a tornyot – ez a kisebbik gond -, illetve a középső elemre zuhanó legfelső tag hosszabbik nyúlványa tud csúnya sérülést okozni. Ez utóbbi akár át is szakíthatja az alsó lemezt, vagy a párhuzamos szárakat olyan mértékben elmozdíthataja, hogy nem csúszik bele a perselybe. A konstruktőrök úgy tűnik, gondoltak erre, amikor megerősített résszel látták el, de meg kell jegyezni, hogy ez az eltérés szabad szemmel aligha látható, néhány milliméter is elég a diszfunkcióhoz.

A torony csöveinek anyaga 2 milliméteres acél, ami a hegesztésen túl akkor is érdekes lehet, ha rettenetesen rozsdás példányt találunk: ha már valahol át van rohadva, ott kell az egészet hagyni.

A legkisebb tag három felül nyitott, alul zárt csőből áll, ami egyszerűen zseniális… Ugyan a torony tetejét a hozzá való forgató egy az egyben lezárja, azonban e nélkül használva oda bizony befolyik és megáll a víz.

Az acélszerkezet karbantartása, felújítása során a legnagyobb munka a csiszolás és festés. A vízszintes lemezek és a csövek találkozásánál könnyen megáll a víz, lerakódik és összegyűlik a por, a tisztítást ezekben a sokszor nehezen hozzáférhető sarkokban is gondosan el kell végezni. Persze az apró szegletekhez géppel nem lehet hozzáférni, így maradnak a kézi szerszámok. Vásárlásnál ezeket a pontokat is meg kell nézni, hiszen gyakran ott rozsdásodik át először az acél.

Festeni cink alapú festékkel, alapozóval érdemes, bár én a Hammerite rozsdára való festékét használtam dobozos és spré formában – majd kiderül, mennyi eredménnyel.

Festésnél ügyelni kell arra, hogy ne kerüljön vastag festékréteg a csövek kívülre eső, perselyekben mozgó felületére, mert a néhány plusz milliméter épp elég ahhoz, hogy mozgatásnál megakadjon. Itt érdemesebb inkább fújni.

Eljutottunk a mechanikai kivitelezésig. Az alsó tagot lánccal, a felsőt drótkötéllel mozgatjuk egyetlen emelési ponton, melyet sokan átalakítanak tisztán drótköteles megoldássá. Ennek több előnye van, így azon túl, hogy nem rozsdásodik a teherbírás is nagyobb, bár olcsóbbnak – főleg a csigák elkészíttetése miatt – nem hinném, hogy lehetne nevezni.

A konstrukció érdekessége egyébként, hogy a párhuzamos lánc- vagy kötélvezetés egyenletesebb emelést biztosít keresztmetszetében, ám a teherbírásban csak helyenként jelent megoszlást: míg az acélsodrony egy rövidebb, addig a lánc egy hosszabb szakaszon is a teljes felsőbb súlyt hordozza.

Időzzünk el kicsit a szakításnál. Az 5 milliméteres drótkötél szakítószilárdsága rozsdamentes anyagból is valahol 1 és 1,5 tonna között van, míg egy jobb minőségű kerékpárlánc az egy tonnát közelítve szakad el (a követelmény 8 kN, azaz 815 kilogramm). Ez azt jelenti, hogy előbb borotválja le a fogakat, mintsem, hogy elszakadna. Viszont a több ezer illesztés miatt nagyobb az esélye, hogy valamelyik szem hibás, a katasztrófa valószínűségét pedig az csökkenti csupán, hogy nem mindenhol kell a két felső elem teljes súlyát tartani egyetlen szálon.

No nem riogatásként szántam, a rendszer messze túl van méretezve, a láncok pedig soha nem a csapoknál nyíródnak el, inkább valamelyik oldallemez nyúlik meg és hajlik ki – mindezt persze a tonnát közelítve, nem pedig a felső elemek együttesen 50-60 kilós súlya alatt, ami egy átlagos kerékpározás terhelésével sem ér fel. Gondoljunk csak arra, hogy néha teljes súlyunkkal ráugrunk egy tíz centi körüli hajtókarra… Mindent egybevetve a lánc terhelése biztonsággal rászámolva nagyjából annyi lesz, amint amikor egy 20-30 kilogrammos gyerek rááll a pedálra, hogy elinduljon, ami a statikus határérték tizedével sem ér fel. A nyúlástól sem igazán kell tartani, bár néhány évente ellenőrizhetjük a szemek távolságát, leeresztve pedig tehermentesíthetjük.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a lánc nem tartja az elemeket, azt a külső tagon lévő, rugóval beugró biztosító elem végzi, amit egy karral lentről oldhatunk. A lánc dinamikus terhelése vagy túlfeszítése ellen a rugós csiga véd. Ilyen védelem lefele húzáskor is érvényesül; ekkor a legkisebb tag közepének rugós illesztése csillapítja a rángatást, ami békeidőben csak némi feszességért felel.

Száz szónak is egy a vége, a torony jó konstrukció, megbízhatóan használható szélsőségekbe hajló környezetben is, amíg nincs átalakítva vagy ez-az kispórolva.

Tévhit, hogy az acélsodronyt nem kell kenni. A szálak a terhelés változásától elfordulnak, egymáshoz dörzsölődnek, ami ugyanúgy kenőanyagot követel meg, mint a lánc csapszegei vagy lemezkéi. Ezt a lánchoz hasonló kezeléssel ellensúlyozhatjuk, nyilván egyszerűbben és tartósabb megoldás reményében.

Az elmúlt hetekben párhuzamos munkafolyamatként ment az emelő fogaskerékházának felújítása, melyben egy kis kallantyú található. A jellegzetes racsnis hangot adó biztosító csap azt a célt szolgálja, hogy ne forogjon visszafele a szerkezet, ám leengedéshez kiiktatni csak a rugót tartó alsó csavar eltávolításával lehet. Ez idegesítő és felesleges, ezért kiszedtem belőle. A biztosító szerintem csak azért van alapból benne, mert ugyanezt a mechanikát kapja a segédárbóc is, amivel eredetileg fel lehet állítani a 130 kilós szerkezetet.

A torony felállításának számos módja van, a legegyszerűbb, ha az alján lévő csapon felbillentjük, nekidöntve és rögzítve valami lebetonozott állványnak. Ez sokaknál L-vas vagy hatalmas zártszelvény, esetleg U acél vagy sín, nálam vastagfalú zártszelvényből kialakított 3 méteres (1,2+1,8m) tartószerkezet, ami másfél köbméter betonba kapaszkodik. Az így felállított antennatorony alaphelyzetben biztonsággal áll még nagyobb szélben is, vigyázni egyedül a vasbeton szerkezet villámvédelmével kell, a betonacélokon ívet húzó villám ugyanis szétrobbanthatja a közel kéttonnás betonkockát. Erről majd később.

A terveim közt az szerepel, hogy az alsó tagot két irányba középen is alátámasztott merev tartókkal rögzítem a betonplatformhoz (például a mobiltornyoknál láthatsz ilyet), a csak ideiglenesen kitekert felsőbb elemeket pedig talajcsavarokhoz acélsodronnyal kötöm le négy-négy irányban. A kikötésnek van egy dinamikája, komolyabb oldalirányú terhelésnél sem szabad csavarodnia a szerkezetnek, ezért fontos a szimmetria.

Az 5 milliméter átmérőjű drótkötél hossza picivel több, mint 10 méter, de láncból ennél is több kell. Tisztán drótkötelesre való átalakításnál négy lánckerék csigára való cseréje mellett a pofon egyszerű lánckerekes hajtást bonyolítani kell egy csévéléssel is, illetve az egyszerűsített (felcsévélő) változat elveszíti azt a funkciót, hogy a megragadt, vagy az oldalirányú feszítés miatt súllyal le nem ereszkedő elemeket meg tudjuk húzni lefele. Mivel semmi sem indokol egy ilyen beavatkozást, megtartom az eredeti rendszert.