Hazánkban sokan az amatőr rádiózás előszobájának tartják, míg mások épp a zsákutcájaként tekintenek a CB-sávra. A 11 méterként emlegetett tartománynak azonban a tengerentúlon komoly hagyománya van, mely messze túlmutat néhány szakzsargon indokolatlan használatán.

A rövidhullámú tartomány felső csücskében elhelyezkedő sávról leszögezhetjük, hogy nem túl izgalmas, a hagyományos hullámterjedést tekintve szinte kizárólag nappali sáv. Leginkább csak azoknak rejt izgalmakat, akik engedély vagy berendezés hiányában kizárólag itt tudnak rádiózni és nem igazán vannak tisztában vele, hogy az európai régiók gyakorlatilag egy szárítókötéllel elérhetőek, a tengerentúli állomások pedig kevésbé a zsenijük, mint inkább a sáv szélsőségekbe hajló sajátosságai révén szólalnak meg.  Persze ha a külön világként tekintünk rá vannak érdekes pillanatai a 27 MHz-es tartománynak, de az messze elmarad az alsóbb frekvenciák pile-upjaitól vagy felismert, esetleg tudatosan hajtott anomáliáitól.

Viszont épp ez a szubkultúra teszi izgalmassá, hegyezi ki a különbségeket az egymástól csak kicsiben eltérő berendezések és kiegészítők között, és ez a profil az, amit az amerikai nép remekül meglovagol és ábrázol: a kamionostól a tanyasi gazdaságon át a DX-vadászok asztaláig mindenhol megtalálható a CB, mely üzemeltetésében valahogy az embernek az az érzése, hogy egy magasabb kultúrában járnak, mint egy keleteurópai tipikus felhasználó; az unatkozó rokkantnyugdíjas vagy a telefonra is pénzt sajnáló kamionos.

Gumikacsa és társai óta nem sokat változott régiónk CB állománya, a 40 éves konstrukciók – a valamiért ma is etalonnak számító Stalkerek és Presidentek – avultsága épp annyira nem számít, mint amennyire nincs igény és nem is lenne sok értelme modern és előremutató megoldásokat felvonultatni a sávban.

A CB-sávokban egy FT-747 királynak mondható – most elvonatkoztatva a teljesítménytől -, és nem is kellene jobb megoldás városon belüli kommunikációra a 11 méteres rádióknál, ha nem lenne ott a hullámhossz problémája. No nem a mára igen komoly kihívásnak bizonyuló zavarkeltés, hanem a hatékony antennák telepítése miatt. A kényes TV-sávok már nem használtak, a digitális, zárt rendszerű műsorszórást pedig aligha lehet zavarni: az alacsony frekvencia – és magas hullámhossz – sajnos hosszú antennát követel meg az otthon telepített berendezés esetében éppúgy, mint az autóba szerelt rádiónál.

Távolodjunk el a nyolcvanas évek telefonpótló – és Romániában valamint Lengyelországban ma is hódító – szerepétől, és vizsgáljuk meg, hogy a tengerentúlon hogy alakult ki ez a rádiós szubkultúra.

Mielőtt egyesek felhorkannak le kell szögezni, hogy ez nem degradáló jelző, hanem épp a nagyszerűségére utal, miszerint igenis jellemző, hogy a 11 métert használók önálló közösséget alkotnak, és nem pedig rádióamatőr sávhasználók csoportjáról kell beszélni. Sőt, a legtöbb országban – így itthon is – önszerveződő körökben osztják a hívójeleket, figyelemre méltó rendszert tartva maguk közt.

A frekvencia használatának nyomait egészen 1928 márciusáig lehet visszakövetni, ekkor a San Franciso-i 6XAR (27,523 MHz), a New York állami 2XBM és a San Diego-i 6XJ (27,900MHz) állomás kapott engedélyt kereskedelmi célú távközlésre.

Az első, kísérleti 11 méteres amatőr adóengedélyt 1933-ban adták ki W6XBC-nek, mely 27,1 MHz-re szólt. A tesztek célja az volt, hogy meghatározzák az ekkor még VHF-nek tekintett sáv képességeit. Yumából hetente egy órát adva riportokat gyűjtöttek, többek közt egy ugyanezen frekvenciát használó hajó részvételével is, ami sarkvidéki expedíción vett részt.

A második világháborúban a németek és az amerikaiak is 27 MHz-es rádiókat használtak a harckocsikban. Ehhez kapcsolódóan van egy érdekes sztori is. Egy Rhode Island-i amatőr felvett valami furcsa beszédet, amit később lejátszott egy ismerősének. Ő tudott németül és hamar rájöttek, hogy az adás tankok és a támaszpontok közötti kommunikáció, az amerikai haditengerészet értesítése után pedig az is kiderült, hogy Rommel Észak-afrikai csapatainak beszélgetését sikerült elcsípni. Hogy-hogy nem, a távoli kontinens adását csak azon a kis földrészen fogták ebből a távolságból, ezért a hírszerzés vett egy kis parasztházat és német fordítókat költöztetett bele, akik jelentése innentől a britek asztalán kötött ki.

A háború végével aztán a sáv katonai alkalmazásának is búcsút intettek, a frekvenciát főként orvosi alkalmazásba fordították. A nagyfrekvenciából nyert energiát ugyanis a fizikoterápia vagy sebészeti eljárások során hasznosítják, ami persze óriási QRM-et jelent és nem tette egy népszerű tartománnyá az amatőrök között a 27 MHz-et. Ekkor osztották ki a sáv úttörőjének számító Egyesült Államokban az ISM sávrészt 27,185 és 27,455 MHz közé, amit pedig számos terület – Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Afrika – követett, miközben többször is letolták a 10 méteres amatőrsáv alját is 27 MHz-re.

A nem túl népszerű, 10 méteres antennával eredményesen már épp nem használható sávrészen az sem segített, hogy az FCC 1947-ben engedélyezte megosztott használatra az amatőrök és a tudományos célú alkalmazások között, 1948-ban pedig a Firestone Tire Company kiadta az első ideiglenes, kísérleti rádióamatőr engedélyt, amit W10XXD 27,255 MHz-re kapott a 3 wattos adójához. Ezek a feljegyzések sajnos nincsenek meg.

Az első hivatalos CB-engedélyt 1947. február 14-én adták ki W2XQD hívójellel, de még egy évtized kellett ahhoz, hogy maga a sáv megszülessen.

A mai CB történetét alapvetően 1958-tól számíthatjuk, előtte ugyanis – 1947 és 1958 között – hivatalosan is rádióamatőr sáv volt a már felsorolt területeken. 1957-ben végül az FCC bejelentette a 11 méteres polgári sáv megszületését “Citizen Band” – CB – néven, a 10 méteres sáv megkurtítását jelentő jogszabály pedig 1958. szeptember 11-én hatályba is lépett. Ezt egyébként heves tiltakozás  és egy aktivitási verseny is kísérte az amatőrök részéről, de ez nem hatotta meg a jogalkotót.

És itt akkor most ki kell térni Irving Al Gross-ra (W8PAL), akire a legtöbben a CB úttörőjeként tekintenek. Megjegyzem, 1938-ban Herbert Brooks (W9SDG) már felvázolta a koncepciót, amikor a QST magazinnak írt levelében egy olyan, engedély nélkül használható sáv elképzeléséről írt, ami gyakorlatilag teljesen megegyezik a mai 11 méter céljaival.

Al Gross először UHF sávú (250 MHz, majd 460 MHz) berendezéseket készített katonai majd polgári célra, és ő volt az első, aki FCC jóváhagyást kapott a polgári célú többcsatornás – akkor még kézi – konfekciókészülékhez, a walkie-talkie-hoz, melyek nyomán elkezdődött a CB-készülékek térhódítása.

A CB-sáv ma is aktív, igaz, a világszerte más és más rendszerben történő szabályozást magukat fríbandernek nevező amatőrök sajátosan, többnyire egységesen értelmezik maguknak kiosztott és országonként általánosan elfogadott, önjelölt regisztrátorokra hagyatkozva. Hívójelképzés hasonló az amatőrökéhez, a magyarországi rádiósok 109HA prefixe után néhány szám következik.