Klasszikus megoldás az 1:49 vagy 1:64 ununnal megépített EWHF, amire számos szempont miatt lehet támaszkodni a field day alkalmával.

A koncepció már korábban megfogalmazódott, de a tettek mezején csak lassú, komótos léptekkel tudtam haladni addig, amíg elkészült az EWHF-8010 mappában inkubált antenna.

A kis doboz egy 100 pikós kondit is rejt, ami reményeim szerint a felsőbb sávoknak kedvez. Azért, hogy ne ez jelentse a szűk keresztmetszetet a későbbiekben se, egy ezüst-csillám kondenzátort használtam, de természetesen bármilyen legalább 500 vagy 1000 voltos kerámia kondenzátor is tökéletesen megfelel pici teljesítményre. Az FT140-43 mag miatt 80 méteren már kissé kellemetlenebb tulajdonságokat vártam, míg a 160 méteres munkát eleve elengedtem. Ez egyébként be is igazolódott, így az alábbi konstrukció lett végül fixálva a plexi alatt:

A kínai műanyag doboz átlátszó tetővel érkezett, ezért pusztán a látvány miatt egy panelen kapott helyet a trafó és a kondi. Természetesen megépíthető a csatlakozók lábain kapaszkodó pókhálós verzióban is, nincs jelentősége.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy saválló M5 csavarok és szárnyasanya, vagy műanyag borítású, vagányul szürke tápcsatlakozó kerüljön-e dobozra, de végül az esztétikum győzött a nyers acéllal szemben és a banándugó mellett döntöttem. Valójában az volt az ok, hogy könnyen szétjöjjön, ha belebotlanak, ráadásul nagyobb szárnyasanyát még erre is rá lehet tenni ha később jól jönne.

Jó, tudom, a teflon talán túlzás, de szeretem ezt forrasztani, ugyanis nem olvad meg, a vastagabb CuZ huzalnak pedig mostanában valahogy híján vagyok. Ebből viszont volt egy rakás lehullott darabka, így áldoztam az újrahasznosítás oltárán.

A mérések szerint az unun a rövidhullámú tartományban boldogan elüzemel (főleg 7 és 21 mega között), de 160 méteren még nem, 6 méteren pedig már nem kell gondolkodni benne.

A tekercs egy 20 milliméteres, hőre lágyuló vízcsőre készült. Induktivitása 108 μH, teljes hossza 12 centiméter körül van, és 180 menetből áll. A cső két végére M5-ös inox csavarok kerültek a fal két oldalára hajlított alátéttel, amihez a CuZ huzal letisztított végével szemessarura préselt-forrasztott tekercs is csatlakozik.

A huzal két vége egy-egy átmenő furattal van megfogva, és az egészet egy zsugorcsővel fixáltam. A próbaként fellógatott komplexum igen jó képet festett (lásd lent), jöhetett a hangolás.

A hangolás a vártnál egyszerűbb volt: miután 40 méter sáv aljára lerövidítgettem az utolsó fél métereken tízcentinként csak a feszítőhöz szikszalagozott antenna makacsul kunkrodó katonai távbeszélő huzalát, a hasonlóan rögzített kis tagot 80 méterre kellett levagdosni. A teljes antenna végül 40 méteren sem mutatott más SWR-t miután ezt a részt is méretre szabtam, így a szemessarukat forrasztással véglegesítettem.

Itt tartok most, terepen azt várom tőle, hogy 40 és 80 méteren teljesítsen elfogadhatóan, ahol a vertikál már csak kompromisszumokkal illetve egyáltalán nem használható. Papíron és monitoron minden rendben, a tettek mezejére pedig a Field Day Challenge első őszi alkalmával lépünk. Ez az a kihívás, ahol számos finomhangolás révén egy éven át minden hónapban jobb és jobb eredménnyel tervezek zárni egy 24 órás kitelepülést. Az eddigi összefoglalókat itt találod.